Skip to content Skip to footer

Bánk bán bemutatók Kecskeméten – a 19. században

Katona József drámáját, több mint ötvenszer mutatták be városunkban a századfordulóig. Ezekből választottunk ki öt előadást. Ezek igazi kuriózumok. Részben, mert valamilyen szempontból összefüggnek egymással, részben, mert színháztörténeti jelentőséggel bírnak, mint például a színház ünnepélyes megnyitóján előadott Bánk bán, vagy a dráma első idegennyelvű előadása Kecskeméten. Ismerkedjünk meg ezekkel az előadásokkal, színészekkel, a korabeli színházi élettel, a visszaemlékezések, sajtókritikák felidézésével.

A Bánk bán 1847. október 14-én került először színre Kecskeméten a Király színházban. Ez volt Kecskemét első állandó színháza, melyet Király Sándor, a Korona vendéglő tulajdonosa építtetett. Bánk első kecskeméti alakítója Góth Ede társulatának egyik fiatal tagja a 22 esztendős Komáromy Alajos, aki jutalomjátékául választotta a Bánk bánt. Korabeli kritikák hiányában a művész 1897-ben írt visszaemlékezésére hagyatkozunk. A visszaemlékezés tulajdonképpen egy levél, melyet Liszka Bélának, a jeles színikritikusnak írt Komáromy, aki az első előadás után még két alkalommal lépett fel Kecskeméten. 1895-ben mint Bánk, és 1898-ban mint Tiborc. E két utóbbi előadásnak már a kritikáiból is tudunk majd idézni.

Nézzük, hogyan emlékezik vissza az idős színész az első kecskeméti előadásra:

“Megtisztelő becses soraira, s ama szíves felszólításra, hogy Katona Józsefről és a kecskeméti szinészetről tartandó felolvasáshoz a Bánk Bán első előadásáról mondanám el emlékeimből azt, amit tudok – kész örömmel állok rendelkezésére. 72 és fél esztendős vagyok s az az öntudatlan véletlen, hogy Kecskeméten nem volt előttem adva Bánk, most is, sírom szélén büszkeséggel tölt el.”

Leírja, hogy ez alkalomból felkereste Katona József öccsét is:

“40-50 éves lehetett, egyszerű családos ember, takácsmester volt. Vittem nekik tiszteletből néhány jegyet az előadásra, de hogy az milyen hatással volt rájuk, nem kérdeztem.”

Majd az alig 22 éves színész azt fejtegeti, hogy milyen felfogásban játszotta Bánkot:

“Bánk jellemének fő- és alapvonása a legbensőbb hitvesi szeretet és a határtalan hazafias érzés. Ebben benne van – mint magyar főúrban – a vallásosság, lovagiasság és nemzete iránt – az utolsó pórig – a legodaadóbb kegyeletes szeretet, … s a szituácziók folytán hol egyik, hol másik kerekedik felül”
“Felfogásomra nézve van még megjegyezni valóm. Bánk tépelődései között nem tud meggyőződésre jutni Gertrúdis bűnössége felett s csak a haza iránti bűneiért vonja felelősségre.
Ki kell jelentenem azonban, hogy nem tartom magam csalhatatlannak. Az ember, ha még oly lángész is, megközelítheti a tökélyt, de soha el nem érheti.”

Pár sorban arról is ír, hogy milyen adottságokkal kell rendelkezni annak a színésznek, aki Bánkot játssza:

“Legfőbb kellékek Bánk eljátszásához: daliás alak, férfias orgánum, bensőség és a kifejezésekben pathósz túláradó szenvedélyességgel. E nélkül Bánk játszásához ne fogjon senki.”

Komáromy Alajos
Komáromy Alajos (OSZK Képtár)

Komáromy kellő önbizalommal rendelkezve, méltónak tartotta magát Bánk szerepéhez, és úgy érzi, hogy a siker sem maradt el.

“A félszázad előtti kecskeméti Bánk-bán előadása általános tetszésben részesülhetett, mit abból következtetek, hogy volt taps elég és számomra koszorúk is.”

A művész legközelebb 1895. november 11-én, ötven éves színészi jubileumául játszhatta el Bánk bán szerepét, a Kovács-féle állandó színházban. Ez a színház 1868 óta üzemelt. Kovács László gazdálkodó saját pénzén magtárát alakította át színházhelységgé, ahol a nézőteret és a színpadot petróleumlámpákkal világították meg. A helybeliek úgy vélték, hogy kevés vidéki város dicsekedhet ehhez fogható műintézettel. Már javában folyt az új színház építése, miközben a színház Rakodczay Pál igazgatása alatt bemutatta Katona József drámáját.

Komáromy Liszka Bélához írt levelében így emlékezik vissza erre az előadásra.

“Örömmel mentem le 1895. November 11.-én Kecskemétre még egyszer eljátszani Bánkot s az ottani közönség tudja, mily sikerrel. Megírta Vajda Viktor barátom a disztingvált ízlésű kritikus a “Kecskemét”-ben is.
Én magam úgy találtam, hogy sokszor játsztam nagyobb hatással és talán dicsőséggel, most megfogyva bár erőben, de nem voltam magammal soha annyira megelégedve, mint ez alkalommal.
Egy általam nagyon tisztele egyéniségnek, Dr. Kovács Pál jogakadémiai igazgató úrnak rosszaló bírálata még is rosszul esett nekem. De nem perlek vele. Ellensúlyozta egy kedves epizód az előadás utáni napon. Alkonyat felé szivaros boltot kerestem, midőn egy 18-19 éves ifjú megszólított az utcán, kérve, hogy tiszteletét és hódolatát kifejezhesse a tegnapi művész élvezetért, mit az egész diákságnak szereztem. A tény igen jól esett nekem.”

“Vajda Viktor barátom a disztingvált ízlésű kritikus” dicsérő szavai a Kecskemét, 1895. november 17-i számában jelentek meg.

“Dicsőség bajjal jár,” – tartja a magyar példabeszéd, s e dicsőség alig kerülhetett volna valakinek nagyobb fáradságába, mint Komáromy Alajos nemzeti színházi nyugalmazott tagnak, aki odahagyva üllői magányát, közénk jött, Katona szülővárosába, hogy a Bánk bánban búcsút mondjon a közönségnek. Tehát egy hetven éves ember vállalkozik oly szerepre, mely egy harminc éves fiatal embernek is fáradságot okoz. De ne higgye senki, mintha a közönségnek elnézést kellett volna tanúsítania az ő Bánk bánja irányában: szép alakja, mely az utcán koránál fogva görnyedten kerül a szemlélő elé, most teljes magassága szerint emelkedett ki a szereplők környezetéből, s nemcsak ruganyos volt, hanem a kitűnő álca következtében egész fiatalnak tünt fel. Régi honvéd létére oly kitartással játszott, hogy fiatal művészeknél sem tapasztalunk ennyi erélyt, íly hosszú műben.
A súgót egyetlenben egyszer sem vette igénybe ami bizonyára onnan magyarázható meg, hogy emlékező tehetségét teljes mivoltában tudta megőrizni, ami annyival bámulatosabb, mivel a mémória sok embernél már 40-50 év körül elveszti tevékenységét.”

És most idézzünk néhány sort a Komáromy által nagyon tisztelt egyéniségnek, Dr. Kovács Pál jogakadémiai igazgató úrnak bíráló kritikájából a Kecskeméti Lapok 1895. november 17-i számából:

“Hétfőn díszes, nagy közönség előtt, zsúfolt karzattal Bánk-Bán. A címszerepben Komáromy Alajossal. A vén huszár, aki mielőtt végkép kiejtené kezéből, még egyszer meglobogtatja a zászlót, melyet annyiszor vitt diadalra. Láttunk már bizonyosan erőteljesebb Bánkokat is, több intenzivitással, a szenvedély külső jeleinek kevésbé heves kitöréseivel: de azért megható és kegyeletes dolog volt az öreg urat élvezni. A régi iskola túlszárnyalt, sok tekintetben utol nem ért stílja, régi nagyokra, Lendvayra, Egressyre emlékeztetett. A társulat pompás babérkoszorút nyújtott át neki nyílt színpadon, a közönség pedig zajosan megtapsolta.”

Közben már épül az új színház. Komáromy nagyon várta, hogy a színház megnyitó előadásán Tiborc szerepét játszhassa. Visszaemlékezésének ez a része, azért is érdekes, mert a Kecskeméten működő első színházakról fest hiteles képet.

“Két színházában játsztam már Kecskemétnek, először a Király-féle színteremben, ott hol most a Körmöczy vendéglője s a gőzfürdő áll. Akkor nagy térség volt szomszédságában, már nem emlékszem, a búza- vagy szénapiac-e. Nem sokkal különb a Kovács-félénél, csakhogy székeken ültek benne s a háttérben nemzeti színű gerendák tarották a karzatot.
Utolsó ottlétem alatt igéretet tettem boldogult Lestár Péter polgármesternek és más uraknak, hogy az új színház megnyitásához Tiborcz eljátszására lemegyek. De nem hívott senki, tehát nem mehettem, pedig aligha rontotta volna a díszelőadás fényét az én közreműködésem. A tragédia 50-ik előadása alkalmából sem jutott eszébe senkinek az első Bánk. No, de a jövő évben, – ha még élek sa nemzeti színházban, ottani első fellépésem félszázados jubileumára eljátszhatom Tiborczot, – eljutok talán a kecskeméti fényes új múzsatemplomba is e szereppel.”

És eljutott!
Nem egészen két évvel az új színház megnyitása után. A Kecskeméti Lapok 1898. november 13-i számában Liszka Béla így számol be erről az előadásról:

“Ez jubiláris hét volt. Még pedig olyan jubiláris színelőadással, melynek egyhamar nem akad párja… Komáromy Alajos, a veterán színművész, aki 51 évvel ezelőtt először játszotta itt Bánkot, eljött, hogy Katona József remek tragédiája 50-dik magyar nyelvű előadásán Tiborcz szerepében mondjon végleges búcsút annak a színpadnak, melyen annyi megérdemelt diadalt aratott…
Már szerdán este megérkezett unokájával, a csütörtök és pénteki próbákat ifjúi hévvel vezette…
Szavalt, mutatott, próbált a szinészekkel, azután fölkereste városunk úri családait és mindenütt meleg rokonszenvre talált…
Nagyszámú lelkes közönség gyűlt pénteken a nézőtérre… Minden szem a színpadra volt függesztve s csak Tiborcz megjelenését várta. A mint Komáromy Alajos belépett orkánszerű taps zúgott fel, s a zenekarból pompás babérkoszorút nyújtottak feléje… Aztán megszólalt a veterán művész, de nem, – Tiborcz, mert nem Komáromy beszélt a színen, hanem a 13-dik század elnyomott parasztja, a ki az idegenektől sanyargatott és kifosztott föld népe panaszait vérlázító igazsággal tárja fel, vádol és mentegetődzik egyszersmind, nem pityereg és mégis könnyeket fakaszt…
Mindnyájan egyhangulag vallottuk, hogy ez a Tiborcz egy működő művésznek kiváló alkotása, nem pedig egy veteránnak végbúcsúja.”

Ebben a három Bánk bán előadásban egy nagy művész pályáját követhettük nyomon, mintegy ötven éven keresztül. Komáromi nemcsak tanúja, szereplője is volt a város színháztörténete legjelentősebb korszakainak. Ez alatt az idő alatt 46-szor mutatták be a Bánk bánt Kecskeméten. A 47-dik előadás 1896. október 4-én korszakos jelentőségű, hiszen ez egyben az új színház ünnepélyes megnyitója is.

Mindkét kecskeméti napilap kitüntető figyelemmel kísérte az eseményt. A Kecskemét, 1896. október 11-én vezércikket közölt az átadásról.

Liszka Béla a Kecskeméti Lapok 1896. október 18-i számában elragadtatottan ír:

“Bizony isten, úgy tűnik fel mint egy álom, hogy mi kecskemétiek színházba járunk, a melyik nem elhagyott, ronda, csúf hodály, színházba készülünk, s nem hagyjuk otthon a jobbik ruhánkat, hogy el ne szennyeződjék, hanem inkább kiöltözünk, mint valami ünnepre.
Csudálatos, szép, tündérmese, s félünk megmozdulni, hogy föl ne ébredjünk belőle. Maga az álom is igazi tündér ujakkal van hímezve, s nem tudjuk, mit csodáljunk előbb. Magát a kedves palotát-e, mely hipp-hopp, igazán úgy készült, mint a mesebeli kastély, egy éjszakán át, vagy akik benne ülnek, körös-körül a piros selyemmel szegett fehér falú páholyokban, lenn a földszint rugalmas zsölyéin, bályos, édes, ragyogó leányfők, szinte összeválogatva tündérálom tündérkíséretéül. Vagy csodáljuk-e, ami a színpadon történik: királyi Gertrudis szenvedélyes, sorsidéző győgjét, ártatlan Melinda fölsíró panaszát, büszke Bánknak összezúzatását, szegény Tiborcz szívszaggató nyomorát? Talán mégse álom
.”

Nem álom, és természetesen a Bánk bán kerül bemutatásra a Nemzeti Színház nagynevű vendégművészeivel.

“S most felhangzanak a Bánk bán márványból faragott szavai, ahogyan Kecskeméten még föl nem hangzottak. Méltón a költő örök fényességű szelleméhez. Vajon felsoroljuk-e a lexikon összes ékesítő jelzőit, sakkor méltán tudnók-e jellemezni Jászai Mari lángelméjének elementáris erejét, Márkus Emília poétikus, édes leheletszerűen finom, bájos egyéniségét, Újházy Ede művészetének tökéletességét? Hisz ezek még otthon, a megszokott környezetben, a bíráló szemüvegén keresztül nézve is szinte hibátlanok, hát még a mi el nem kényeztetett vidéki ízlésünknek, nem a legfőbb tökéletesség számba kellett-e hogy menjen.
Az ünnepi hangulatot még az se tudta megbontani, hogy Melinda holttestét négy parasztlegény hozta ki a színpadra, eredeti kecskeméti jelmezekben.

A díszelőadást bankett követte. Erről is beszámol a sajtó.

“A színházi bankett, melyet a város a szerdai díszelőadás után vendégei tiszteletére rendezett fényesen sikerült. Beretvás Pál pompás ételeket és kitűnő borokat adott. A jó kedv nem hiányzott s így nem csoda, hogy a víg társaság, melynek száma a kétszázat is meghaladta csak a hajnali órákban kezdett oszladozni. Felköszöntőkben sem volt persze hiány. Az elsőt Beniczky főispán mondta a királyra, utána Fekete h. polgármester a vendégekre, Kovács Pál a főispánra, dr Szeless József a nemzeti színházi vendégekre, és Ábrányi Emilre, Kerekes főmérnök Fellner és Hellmerre, Fellner a kecskeméti szépasszonyokra, Vámos Béla Márkus Emíliára ürítették poharaikat.”

A század egyik legérdekesebb Bánk bán bemutatója, az első idegennyelvű Bánk bán előadás volt Kecskeméten.

Csóka Sándor igazgató vezette Városi Színházban, 1897. október 21-én Gustavo Salvini olasz nyelven mutatta be a drámát.

Bánkbano plakát 1897
Bánkbano plakát 1897

Nagy tisztelettel fogadta a társulatot Kada Elek polgármester, és a város fogatait a művészek rendelkezésére bocsájtotta, hogy azon nézzék meg a város nevezetességeit. Salvini régi olasz színészcsalád tagja, jó orgánumú, kitűnő külső adottságokkal rendelkező művész volt.

Bánk bán szerepére készülve, komolyan tanulmányozta a mű keletkezésének történetét, a kort, melyben a dráma játszódik, valamint ahogyan tanulmányában írta, amely megjelent a Kecskeméti Katona József Kör 1896-97-diki Évkönyvében:

“Ismerni akartam azokat a kommentárokat is amelyeket magyar esztétikusok írtak a Bánk bánról.”

Az előadást nagy várakozás előzte meg. Először Budapesten mutatkoztak be. A budapesti előadás kritikusai, talán őszintébbek voltak, és nem annyira az udvariasság vezérelte őket amikor ilyeneket írtak:

“Játéka idegenszerű, lágy és siránkozó, akiből hiányzik a fenség. A mennydörgésre nem volt hangja Salvíninek, az ő Bánkja inkább nyöszörgött.”

Sőt volt aki talián bankdirektorhoz hasonlította, akit megcsal a felesége és csődöt mondott a bankja. Nagy elismeréssel szólnak viszont a Gertrúdist alakító Aliprandi asszonyról, akit Jászai Mari Gertrúdisa mellé emeltek. Egyik méltatója szerint:

“Az olasz Gertrúdis meghazudtolta, hogy a királynőnek nincs neme. Ez a királynő asszony volt, mégis királynő minden ízében. És micsoda haldoklás!. Aliprandi asszony megrázó realizmussal halt meg, összezsugorodó teste a trón magasságából a föld porába hulló ember nyomorult vonaglásával mult ki.”

Ugyanakkor a Kecskeméti Lapokban elismerő, lelkes kritikák jelentek meg nemcsak Salvíni alakításáról, de az egész előadásról. Idézzük most Liszka Bélát, a Kecskeméti Lapok 1897. október 24-i számából:

“A csütörtöki estén a nézőtér megtelt egészen. A közönség éber figyelemmel, majd valóságos lelkesedéssel kísérte az olasz társulat játékát. Eleinte sokat forgatták a Bánk bán magyar szövegét, de később ez szinte fölöslegessé vált, mintha az olasz beszéd nem is lett volna idegen. Az első jelenetben még furcsán hatott a magyar ruhás leventék olasz beszéde és olaszos modora, de később hozzá szoktunk és éppoly érdekkel hallgattuk az idegen színészeket, kik ott a színpadon a magyar haza sorsáról, a magyar népről, a magyar szabadságról beszélnek, mintha magyar művészek előadását látnók..
Ilyen lelkesedést csak a tavalyi megnyitó díszelőadáson láttunk. A negyedik felvonás után valóságos extázisba jött a közönség. Salvíni a jól megszolgált babérkoszorút s az est folyamán harminc kihívást kapott.”

A budapesti kritikákkal szemben a Bánkot alakító Salviniről nagy elismeréssel ír:

“Salvini a címszerepben sokkal mérsékeltebb a mi Bánkjainknál, de ezt a képet, melyet egy dolgozatában a magyarról megfestett, tehetségének minden erejével interpretálta. Monológjait bravúrral mondta, a Melindával, majd a királynéval való jelenetben gyönyörűség volt hallgatni, az utolsó jelenetben pedig szem nem maradt szárazon. Az Ő Bánkja középkori lovag, ha nincs is meg benne az akkori magyar tipus.”

A pesti kritika szerint Salvini mennydörgése inkább nyöszörgés volt. Hogyan látja ezt a kecskeméti kritikus? A IV. felvonás nagyjelenetéről így szól:

“Salvini léptenkint közeledett a királynőhöz, sötéten, mint a vihar, s mikor mellette állott, odahajolt hozzá, s valami leírhatatlanul borzasztó hangok, melynek hallatára a vér megáll az erekben, mint az istenítéletet dörgi oda: Bánkbáno, Re D’Ungheria! Ez a Re, ez a bűvös szó a csapás, melynek hatása alatt Gertrúdis összeroskad.”

Aliprandi asszony Gertrúdisát ugyancsak méltatja, és mint a pesti kritikákban itt is a halál jelenet nyűgözte le legjobban a kritikusokat.

“Micsoda gonosz királyné, és micsoda ravasz asszony!. Hát még a haldoklása. Az utolsó felvonásban halotti arccal végig mozdulatlanul feküdt a ravatalon, ezzel is a művészi hatást fokozva.”

Végül így zárja írását:

“Ezt az estét soká fogjuk emlegetni.”

Felhasznált irodalom:

Skip to content